2011. november 6., vasárnap

Action Duchenne Konferencia 2011

Huhhh, azt sem tudom hol kezdjem... de talán a konklúziónál, mert végeredményben ez a legfontosabb. Ez pedig az, hogy széles mosollyal és bizakodva jöttünk haza. S ahogyan azt prof. Key Davis mondta beszédében: látjuk a fényt az alagút végén. Persze hozzátette, hogy ugyan rövidebb az alagút, mint eredetileg gondolta, de azért nem száguldozunk benne... én pedig azt teszem hozzá, hogy ha látom a fényt, akkor pedig ki fogok menni. Ez nem lehet másként, ebben hiszek.
Egy ideje már megfogalmazódott bennem, hogy a többféle kutatási irányvonal igazából akkor lehet majd megoldás, ha kombinálni fogjuk tudni őket. Ha egyszerre foglalkozunk telomer hosszabbítással, sejthártya "foltozással" és utrofinserkentéssel/exonskippinggel addig, amíg a tudomány és a technika el nem jut odáig, hogy a személyre szabott génplasztika vagy az őssejt beültetés végleges megoldást adjon erre a szívszorító betegségre.
Igen, még mindig szívszorító. Látni, hogy kisgyerekeknek expresszvonat tempóban tud leromlani a fizikai állapota. Tudni azt, hogy új megoldások nélkül még mindig nincs igazán teljes élet. Ugyanakkor - furcsa mód, jó látni a nagyobbakat, mert a konferencia résztvevői között én csak boldog kölyköket láttam, akik önfeledten nyargalásztak az elektromos kocsikon és az esti vacsorán a zsúfolt termet nevettetek meg műsorszámaikkal.
Megszoktam már a gurulók látványát, el tudom majd fogadni, ha nekünk is szükségünk lesz rá. Ebben most azért is erősödtem meg, mert csupa olyan szülővel beszélgettünk, akik arról számoltak be, hogy gyermekük boldog és nem korlátozza őket ebben a kerekesszékes lét. Végső soron pedig ez a fontos.

A következőkben hamarosan arról lesz szó, hol és kik kapcsolták fel eddig a villanyt az alagútban. Ebben az esetben pedig a kik is nagyon számít, mert igazán felemelő élmény volt azokat hallgatni és azokkal beszélgeti, akik mind a megoldást keresik számunkra. Soha eddig nem kaptam ennyi lelkesedést segítő inputot, mint ebben a két napban és ezért köszönet jár a szervezőknek, a kutatóknak és az Angliában igazán jól együttműködő szülőknek (van tanulnivalónk tőlük...).

Nincsenek megjegyzések: